2012. november 18., vasárnap

                             Izrael és a palesztinok

                   A modern Közel-Kelet véget nem érő tragédiája

   Nincs még egy olyan aspektusa a kortárs világpolitikának, mely világszinten oly híres lenne, mint az izraeli - palesztin konfliktus. Nincs talán egy ember se, aki még nem hallott volna Jasszer Arafat-ról vagy a gázai-övezetről, ennek ellenére a laikusok rendszerint meglepően egyoldalúan ítélik meg a kérdést. A hivatalos politikai irányvonal ellenére az európai közvélemény jelentős része egyértelműen a palesztin szervezetek mellett van, Izraelt pedig háborús bűnösnek és "agresszornak" (az arab országok által közkedvelten használt kifejezéssel élve) tekinti, ezzel szemben a másik oldal a palesztinokat "Sátán ivadékainak" igyekszik lefesteni, Izrael államot pedig szentnek és sérthetetlennek. 
  Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az igazság valahol a két nézet közt van. Mind a két nép felelős a régióban kialakult helyzetért, ki kisebb, ki nagyobb mértékben.
   Az izraeli - palesztin ellentét modern formája a 19. század végéig, a cionizmus és az arab nacionalizmus megjelenéséig nyúlik vissza. Az új eszmei irányzatok megjelenésével mindkét nép felismerte fontosságát a terület felszabadításának az Oszmán Birodalom uralma alól, illetve egy önálló államalakulat létrehozásának szükségességét. A gondok "mindössze" abból adódtak, hogy a zsidó állam tervezete ütközött a palesztinai arab állam tervezetével. 
  Az I. világháború végére az Oszmán Birodalom állami létének végső fázisához érkezett. 1917-ben brit csapatok szabadították fel Palesztinát a török uralom alól, majd az 1920-as sèvresi békeszerződésben több más területtel együtt ez a régió is brit mandátumterület lett. A befolyásos cionisták azonban már 1906 óta tárgyaltak Arthur James Balfour angol miniszterelnökkel, aki később, 1917-ben, már külügyminiszterként egy nyilatkozatot tett közzé, melyben az angol kormány nevében támogatását fejezte ki egy önálló zsidó állam megteremtésére, azzal a kikötéssel, hogy ezáltal nem csorbulhatnak a Palesztinában élő  nem zsidó közösségek "polgári és vallási jogai". Ez a nyilatkozat azonban még így sem hatotta meg az arab lakosságot, amely 1920-ban egy jelentős zavargást robbantott ki az etnikailag vegyes lakosságú Jeruzsálemben, melynek öt zsidó és négy arab áldozata volt.
  Palesztina közel 30 éves brit fennhatóság alatti történelmét az önálló arab és zsidó államok megteremtésére irányuló - korántsem békés törekvések - jellemezték. Mint az a korban oly közkedvelt volt (lásd pl. Trianon), mindkét fél igyekezett történelmi előzményekkel magyarázni jogát a földhöz melyen lakik. Izrael Dávid és Salamon királyságát hozta fel érvként, a palesztinai arabok viszont megkísérelték (és próbálják mind a mai napig) összekötni magukat a filiszteusokkal, ennek hatására kezdték magukat palesztinoknak nevezni (a két nép azonossága azonban mind a mai napig erősen kérdéses). Az erősen romantizáló felek csak egyedül arról feledkeztek meg, hogy évezredek alatt jelentős mértékben megváltoztak az etnikai viszonyok a térségben, így sem Salamon királyságának, sem egy "neofiliszteus" államalakulatnak a felállítása nem oldaná meg az etnikai konfliktust.
  Időközben a felek harcias módon is hangot adtak meggyőződésüknek, a '30-as években több zavargás is lejátszódott, majd 1936-ban jelentős arab felkelés tört ki, melyet csak három év alatt sikerült leverni a briteknek és zsidóknak közös erőfeszítés árán. A '30-as '40-es évek azonban a Palesztinában állomásozó briteknek is nehéz időszakot jelentettek, ugyanis a cionisták gerillaháborút indítottak ellenük a térség felszabadításának érdekében. Végül, a II. világháború lezárása után Nagy-Britannia beleegyezett a térség kiürítésébe, majd 1947-ben az ENSZ kidolgozott egy tervezetet Palesztina ketté osztására (a citromsárga szín a létrejövendő arab, a narancssárga a zsidó államot jelöli):

 A konfliktus kiváltói azonban ezúttal is az arabok voltak, akik a tervezet kibocsátását követően azonnal fegyveres támadást indítottak a zsidók ellen, a teljes terület megszerzésének érdekében. A kibontakozó féléves polgárháborúban azonban a zsidók nyertek, majd májusban kikiáltották a független Izrael államot. Az ENSZ tervezet értelmében a palesztinoknak is ezt kellett volna tenniük, ők azonban ehelyett összefogtak a szomszédos arab államokkal és lerohanták az újonnan alakult államot. 
 Egy véres háborút követően azonban Izrael legyőzte a sokszoros túlerőben levő ellenségeit és az arab területek egy jelentős részét is megszállta, míg Ciszjordánia (manapság inkább Nyugati Part néven illetik, a Jordán folyóra utalva) Jeruzsálemmel együtt Jordániához, az ún. gázai-övezet pedig Egyiptomhoz került. 
  Ezt a háborút követően kezdődtek azok az események, melyek végképp elmérgesítették a viszonyt Izrael és a palesztinok között. Az újonnan létrejött izraeli államból a palesztinok egy része önként elmenekült addigi lakhelyéről, jelentős részüket  viszont erőszakkal telepítették ki az izraeli hatóságok. A később palesztin exodus névvel illetett esemény mintegy 725 000 személy kitelepülését vonta maga után, többségük a szomszédos Jordániában, Szíriában és Libanonban telepedett le, azzal az egyöntetű szándékkal, hogy visszatérnek és erőszakkal visszahódítják földjüket. 1948 után azonban különféle pogromok hatására megkezdődött a zsidó lakosság menekülése (és kimenekítése) az arab országok területeiről, mely az 1970-es évek elejére ért véget és közel 1 000 000 zsidó izraeli letelepedésével járt együtt, őket főként az arabok által elhagyott régiókban szállásolták el. 
  Az 1950-es években megkezdődtek a magukat fedajennek (önkéntes) nevező palesztin fegyveresek terrortámadásai Izrael területén, melynek során eszközökben nem válogatva, pokolgépek és öngyilkos merénylők bevetésével egyaránt támadták az izraeli lakosságot. Időközben az arab államok sem tettek le Izrael állam megszüntetésének tervéről, 1967-ben, 1970-ben, majd 1973-ban is együttes erővel kísérelték meg az országot elfoglalni, ez azonban nem sikerült, köszönhetően az izraeli haderő korszerű felszerelésének és tehetséges tábornokainak, melyek nem igazán jellemezték az arab országok hadseregeit, a szovjet támogatás ellenére sem. Az 1967-es, ún. "hatnapos háború" során Izrael elfoglalta Ciszjordániát, a gázai-övezetet, illetve Szíriától a Golán-fennsíkot, melynek arab lakossága elmenekült (helyükre zsidó telepesek érkeztek).
  Az Izrael uralma alá került palesztin lakosság természetesen azonnal dzsihádot hirdetett és megkezdődött a palesztin - izraeli háború, az 1964-ben, Kairóban alapított Palesztin Felszabadítási Front (melynek vezetője 1969 - 2004 között a nemzetközi hírnévre szert tevő Jasszer Arafat volt) neve által fémjelzett szakasza. Ezt a periódust leginkább a folytatódó palesztin terrortámadások, az intifádák (szám szerint kettő), illetve a libanoni polgárháború 1975-ös kitörését követő izraeli katonai akciók jellemezték, melyek során a zsidó állam a dél-libanoni keresztényekkel összefogva kísérelte meg saját pozíciójának megszilárdítását, sikertelenül. Időközben nemzetközi téren is fokozatos változás következett be. 1979-ben megtörtént a történelmi jelentőségű egyiptomi - izraeli békeszerződés aláírása, majd 1994-ben Jordánia is békét kötött, lemondva Ciszjordániáról. A konfliktus így napjainkra gyakorlatilag már csak a palesztinok és Izrael állam közt zajlik, habár a palesztinok természetesen rendszeres fegyveres és anyagi támogatást kapnak nem csak az arab államok többségétől, hanem Irántól is. 
  A rövid kis történelmi ismertetés után hadd fogalmazzak meg néhány szubjektív nézetet is az izraeli politikai elit és a palesztin szervezetek felelősségére nézve. 
  Véleményem szerint az izrael-palesztin kapcsolatokat két különálló részre kell bontani, két különálló régió alapján, mivel jelentős különbség van a Nyugati Partot utaló Fatah és a gázai-övezet felett 2006 óta uralmat gyakorló Hamász között (melyek mellesleg még egymással sem tudnak maradéktalanul megférni). 
  A Nyugati Part történelmében az 1993-as oslo-i egyezmény hozott egyértelmű változást, melyben - Bill Clinton amerikai elnök közbenjárására - Izrael beleegyezett egy palesztin nemzeti hatóság létrehozásába (ennek első elnöke Arafat lett), valamint felosztották a területet három zónára, melyek közül az A betűvel jelölt térségből kivonták a hadsereget és teljes egészében a nemzeti hatóság fennhatósága alá került, a B zóna továbbra is az izraeli hadsereg ellenőrzése alatt maradt, de a palesztinok gyakorolják felette a hatalmat, míg a C zóna - köztük Jeruzsálem arab lakta része is - teljes egészében Izrael ellenőrzése alatt maradt. Cserében a Palesztin Nemzeti Hatóság elismerte a zsidó állam függetlenségét. 
  Az oslo-i egyezmény azonban úgy a zsidók, mint palesztinok közt elégedetlenséget szült és csak arra tudott rámutatni, hogy gyakorlatilag mindkét fél képtelen a kompromisszumra. Az egyezményt aláíró Jichák Rabínt már 1995-ben egy szélsőséges zsidó meggyilkolta. A nemsokára, 1996-ban hatalomra kerülő jobboldali politikus, Benjámín Netanjáhú jelentős kolonizációba kezdett a Nyugati Parton és a gázai-övezetben is, mellyel növelte a palesztinok ellenállását. Habár ő 1999-ben megbukott, mérsékeltebb utódja, Ehúd Bárák már nem tudta meggátolni az Al-Aksza intifáda kitörését, mely közel öt évre vérbe borította a területet és több mint 1000 izraeli, valamint 3 000 - 3500 palesztin halálával végződött. Végül 2005-re az izraeli hadsereg leverte a felkelést, azonban "agresszor"nak nevezett politikája ellenére nem rúgta fel az osló-i egyezményeket, annál is inkább mivel időközben - izraeli fogságban - elhunyt Jasszer Arafat, utódja pedig a mérsékeltebb politikát folytató Mahmúd Abbász lett, valamint bekövetkezett egy szakítás a mérsékeltebb palesztin szervezetek - a Fatah-al az élen - és a szélsőséges Hamász, valamint a Palesztinai Iszlám Dzsihád között, melyeknek jelentős szerepük volt az Al-Aksza intifáda kirobbantásában és az izraeli civilek valamint rendőrök ellen végrehajtott brutális mészárlásokban. 
  Az Al-Aksza intifáda során azonban számos - jogos - támadás érte az izraeli hadvezetőséget, amiért páncélozott buldózereket alkalmaztak jelentős számban hadműveleteik során palesztin családi házak lerombolására a hadműveleti területen.
  Az intifádát követően tovább folytak a béketárgyalások a két fél közt, Abbász elnök mérsékelt politikájának köszönhetően azonban jóformán teljesen megszűntek a fegyveres támadások és terrorakciók a Nyugati Part területén. A diplomáciai kapcsolatokban azonban jelenleg ismét egy leívelő periódus köszöntött be, a keményvonalas Netanjáhú 2009-es visszatérésével a miniszterelnöki székbe, aki továbbra is folytatja a zsidó kolóniák létesítését az etnikailag többségében arabok által lakott területen, valamint igyekszik lehetőleg minél több akadályt gördíteni Palesztina ENSZ tagságának elnyerése elé, noha a palesztinai államot már a világ 108 országa elismeri függetlennek. Amikor Abbász elnök kérvényezte az ENSZ tagjelölti státus megadását az uralma alatt álló területnek, Netanjáhú még az osló-i egyezmények felrúgását is kilátásba helyezte. 
  Ezzel szemben viszont különbséget kell tenni az Izrael és gázai-övezet közti kapcsolatok megítélésében, mely még korántsem jutott el arra szintre, mint a Palesztin Nemzeti Hatósággal való viszony. Ennek fő oka, hogy habár hivatalosan a térség a Palesztin Nemzeti Hatóság uralma alá tartozik, valójában a saját útját járja és ez az út meglehetősen "szélsőséges". 
  A gázai övezetből Izrael hosszas tárgyalások után 2005-ben vonta ki csapatait, velük együtt távoztak az izraeli telepesek is. Az ezt követő választásokon - Izrael és a nyugati közvélemény nagy ijedtségére - a Hamász palesztin szervezet nyert (mely az 1990-es években öngyilkos merényletekkel hívta fel magára a figyelmet), mely nemsokára össze is különbözött a jóval mérsékeltebb irányvonalat képviselő Fatah-al, majd 2006 - 2007-ben egy fegyveres konfliktusban a Fatahot jóformán marginalizálták a politikai életből, majd a Hamász lett az övezet egyedüli ura, olyan szélsőséges iszlamista szervezetekre támaszkodva, mint a Palesztinai Iszlám Dzsihád. Válaszul Izrael 2007-ben blokád alá helyezte a térséget, mely egy sokat vitatott lépés mind a mai napig, A nemzetközi szervezetek általában megegyeznek abban, hogy a blokád az elsődleges oka a gázai-övezetben kialakult humanitárius krízisnek és szorgalmazzák feloldását Izrael részéről, annál is inkább mivel elsődleges célját nem tudta ellátni és a Hamász rendszeresen jut fegyverekhez Egyiptomon keresztül, főként az ún. "Arab tavasz" által hatalomra került új, radikális egyiptomi kormányzatnak köszönhetően, mely valószínűleg segíti fegyverek bejuttatását a Sínai-félsziget irányából az övezet területére. Ennek köszönhető, hogy 2012 novemberében a Felhőoszlop hadműveletre válaszként - Izrael meglepetésére - a Hamász iráni gyártmányú Fadzsr-5 rakétákkal támadhatta Tel-Avivot, melyet 1991, az Öbölháború óta nem ért rakétatámadás.
  Különösen meglepő viszont, hogy Izrael gázai válaszcsapásai milyen nagy nemzetközi tiltakozást váltanak ki, míg a palesztin rakétatámadásoknak meglehetősen kevés visszhangjuk van. Izrael pedig "agresszor politikája" ellenére egy nagyobb, 2009-es válaszcsapás alkalmával a tiltakozások miatt leállította a támadást. 
  Ezen sorok írásával párhuzamosan zajlik egy újabb izraeli bosszúhadjárat az övezet területén, mely egyelőre csak légitámadások szintjén jár, a hadvezetés azonban tervez egy szárazföldi hadműveletet is a Hamász kormányzat megdöntésére. Természetesen azonnal megjelentek az Izrael "agresszióját" elítélő szlogenek, az viszont magától értetődik, hogy a támadás előzményei azonnal elfelejtődtek. Pedig lenne mire emlékezni: a 2012-es év folyamán több mint 800 rakéta érkezett a gázai-övezet térségéből, ezeknek egy részét a Vaskupola rakétavédelmi rendszer megsemmisítette, a többi becsapódott az ország déli részén. Az állandó rakétatámadások miatt a dél-izraeli Beér-Seva város polgármestere tanítási szünetet is kénytelen volt elrendelni. 
  Ilyen körülmények között természetes és magától értetődő, hogy Izraelnek alapvető joga, sőt kötelessége (!) fellépni saját polgárai védelmében, még ha ez katonai konfliktust is von maga után. Úgyszintén joga van hozzá, hogy a "fenyegetési gócot" ha kell erőszakkal is megszüntesse, a Hamász kormányzat eltávolítása által (Törökország miniszterelnöke, Recip Tayyip Erdogan úgy nyilatkozott, hogy Izraelnek be kell szüntetnie támadásait Gáza ellen, mert "egy ország sem áll a nemzetközi jog felett, ez alól Izrael sem kivétel". Valóban Izrael sem áll a nemzetközi jog felett, de a jogait nagyon is gyakorolhatja), viszont egy esetleges szárazföldi invázió valószínűleg nem oldaná meg a helyzetet, a Hamász és "társszervezeteinek" befolyása korántsem csökkenne, csak vesztene intenzitásából. 
  Az izraeli-palesztin konfliktus tehát mint látjuk korántsem érthető meg az előzmények alaposabb ismerete nélkül, sajnos azonban manapság divatosabb első benyomásunkra hallgatva véleményt mondani és megfeledkezni arról, hogy az éremnek rendszerint több oldala is van, nem csak kettő. Izrael drámája, hogy mindössze egy kis sziget a nagy iszlám tengerben, melyet - nyiltan! - megsemmisüléssel fenyegetnek szomszédai, így létfontosságú számára a határozott külpolitika. A palesztinok drámája ezzel szemben az, hogy ennek a határozott külpolitikának éppenséggel ők érzik elsődlegesen a kárát. Mindazonáltal - személyes véleményem szerint - az izraeli-palesztin megbékélés elsősorban nem Izraelen, hanem a palesztinokon és a teljes arab világon múlik. Amíg az átlag arab mentalitás Izrael elpusztítását sürgeti, addig nem várható el, hogy Izrael békésen viszonyuljon szomszédaihoz és támogassa egy önálló palesztin állam létrejöttét. Az arab mentalitás azonban - mint tudjuk - nagyon lassan változik, így vélhetően az arab - zsidó tragédia még huzamosabb ideig tartani fog, de bízzunk benne, hogy előbb - utóbb rendeződik a már - már epikussá vált konfliktus.



     
  

2012. október 14., vasárnap

                       Egy közel-keleti ország tragédiája

                   Avagy néhány szó a szíriai felkelőkről

   A szíriai polgárháború már több mint másfél éve tart, rendületlenül. A nemzetközi közvélemény hatalmas felháborodással beszél a kormánypárti Sabiha milícia által elkövetett vérengzésekről, a kormányerők által alkalmazott brutalitásról, mely sajnos leginkább a civil lakosságot sújtja (mint lenni szokott), a felkelők hibáiról beszélni azonban rendre elfelejtkeznek. Még a nyugati média is csak néha, egy - egy nyúlfarknyi hírben emlékezik meg az általuk elkövetett háborús bűnökről.
  Pedig bőven lenne miről beszélni; a Szabad Szíriai Hadsereg és a többi lázadó csoportosulásnak köszönhetően is gyakran éri atrocitás a civilek egy részét, sőt a felkelők esetleges győzelme súlyos biztonságpolitikai veszélyeket rejt magában, melyet a nyugati nagyhatalmaknak nem szabadna szem elől téveszteni. Izrael lassan kezd ráeszmélni, hogy a felkelők hallgatólagos támogatásával nagy hibát vétett, mint Ehud Barak védelmi miniszter mondta: "Amiről azt gondoltuk arab tavasz, lassan zöld iszlám télként tárul fel előttünk."
  Mindenekelőtt érdemes feltenni a kérdést: kik is azok a szíriai felkelők? Valóban hazájukért meghaló bátor lázadók, vagy egy jövendőbeli sötét kor letéteményesei? 
  Elsőként érdemes megemlíteni, hogy amikor a szíriai felkelőkről beszélünk, nem egy egymással maradéktalanul együttműködő, harcos brigádról van szó, hanem sok különálló lázadó csoportosulásról, melyek közül kiemelkedik a hadseregből dezertált Rijád el-Aszad repülős ezredes által alapított al-Dzsájsz al-Szurri al-Hur, azaz a Szabad Szíriai Hadsereg. A nyugati nemzetközi képviseletek jelenleg ezt a csoportosulást tekintik a lázadók fő katonai képviseletének, míg a Szíriai Nemzeti Tanácsot a fő politikai képviselőnek (mivel ilyen nemzeti tanácsból is a kezdet kezdetén legkevesebb tíz darab volt). 
  A Szabad Szíriai Hadsereg kétségtelenül a legkomolyabban vehető a lázadó csoportosulások közül, tagjai eredetileg főként dezertált, reguláris katonák voltak, a konfliktus eszkalálódását követően azonban egyre radikálisabb eszközökhöz folyamodtak: autóba rejtett pokolgépekkel küldték Allah-hoz a kormány támogatóinak egy részét, majd 2012 júliusában vállalták a felelősséget egy öngyilkos merényletért, mely az Aszad-rezsim három kulcsfontosságú emberének halálát okozta. Holott az ENSZ korábban mindig erélyesen elítélte az efféle eszközök alkalmazását, ezúttal erre nem került sor, mintha a "jó cél" érdekében bármit be lehetne vetni. 
  Egy másik dolog melyet érdemes megjegyezni, hogy mind az SZSZH, mind a többi lázadó csoportosulás körében nagy számban harcolnak szomszédos arab országokból érkezett szunnita harcosok (Szaúd-Arábiából és Jordániából kapott fegyverekkel), melyek erőteljes dzsihádista szemlélettel rendelkeznek és szinte biztosra vehető kapcsolatuk az Al-Kaida terrorszervezettel, már csak azért is, mert 2012 februárjában éppenséggel a szervezet legfőbb vezetője, Ajman az-Zavahiri szólította fel arab "testvéreit a világ minden tájáról", hogy harcoljanak Bassár el-Aszad "bűnös rezsimje" ellen. Az erős Al-Kaidás hatást támaszthatja alá a robbantásos merényletek megszaporodása is (2011. decembere óta). Ezeknek egy részét az ENSZ főtitkár is elítélte (de csak melyeket az SZSZH nem vállalt fel).
  A szíriai felkelők egy része súlyos veszélyt jelent az ország vallási kisebbségeire nézve is. A kizárólag szunnita lázadók dühének mindenekelőtt a síita alavita kisebbség érzi a súlyát, melynek köréből származik Bassár el-Aszad elnök a szíriai politikai elit nagy részével egyetemben, így a lázadók többsége kollektíven őket is bűnösnek tekinti. Érdemes megjegyezni, hogy egy, általánosságban a kormányerőknek tulajdonított decemberi homszi mészárlásban 27 alavita személy vesztette életét. A kormány az SZSZH-t vádolta meg a vérengzéssel, talán nem is alaptalanul.
  A szélsőségesebb szíriai lázadók kiirtási listáján a második helyet a helybeli keresztények foglalják el, ugyanis őket szintén az Aszad-rezsim alapköveinek tekintik, mivel több keresztény is töltött be fontos állami beosztást az aszadok uralma alatt. Mint ismeretes kezdetben a keresztények egy jelentős része is csatlakozott a rendszerellenes megmozdulásokhoz, mikor azonban a tüntető tömegben olyan transzparensek jelentek meg, melyek az alaviták és keresztények lemészárlására buzdították az ellenzékieket, valamint egyes lázadó harcosok papi stólában, kettétört kereszttel a kezükben fotózkodtak, úgy ítélték meg, hogy inkább megmaradnak a számukra biztonságosabb Aszad rezsim oldalán, mely minden hibái mellett is biztosította számukra a szabad vallásgyakorlást.
  A háború egyedüli haszonélvezői az ország északi részén élő kurdok, melyek a konfliktust kihasználva 365 települést vontak fennhatóságuk alá (fegyveres erővel), valamint Aleppó Sejk Masszud nevű negyedét. A kurd felkelés az általános rendszerellenes felkelés kimenetelétől függetlenül Szíria történetében egy új fejezetet nyithat, mely vagy az ország szétesését, vagy az észak-iraki példához hasonlóan török katonai intervenciókat vonhat maga után.
  A fenti példákkal próbáltam illusztrálni, hogy a felkelők teljes körű győzelme valódi katasztrófa lenne mind Szíria, mind az egész közel-keleti térség számára. A megkezdett folyamatot azonban nem lehet megállítani, viszont átmeneti megoldást lehet találni. A legjobb példa erre Jemen, ahol az országot 30 éve uraló Ali Abdullah Szálehet (miután egy, a fővárosban vívott csatában súlyosan megsebesítették a lázadó harcosok) önkéntes száműzetésbe küldték, helyét pedig addigi alelnöke, Abbed Rabbo Manszúr Hádi vette át, míg az ellenzék képviselőit szintén bevették a kormányba, miniszterelnöknek Mohamed Bászindva ellenzéki vezetőt téve meg. 
  A szíriai helyzet rendezésére azonban van negatív példa is: a tavalyi líbiai polgárháború alatt az ellenzéki harcosok teljeskörű győzelmet arattak, a Kadhafi-rezsim támogatóit pedig részben kivégezték, részben félreállították. A már meglévő hatalmi struktúra teljes felborítása azonban káoszt vont maga után: a reguláris hadsereg megszűnésének következtében felfegyverzett törzsi harcosok garázdálkodtak az ország területén, míg jelentős módon megnőtt a szélsőséges iszlamisták befolyása is, ez legvéresebb módon a bengázi amerikai nagykövetség ellen végrehajtott támadásban került felszínre, ahol életét vesztette az amerikai nagykövet és egy nagykövetségi alkalmazott. 
  Szíria esetében a hatalmi viszonyok radikális átrendeződése súlyos veszélyeket rejt magában, de bízzunk benne, hogy a nagyhatalmak időben felismerik ezen veszélyeket és önös külpolitikai céljaikat félretéve találnak egy megfelelő megoldást a helyzet rendezésére, anélkül  hogy még a jelenleginél is jobban vérbe borítanák a Közel-Keletet.
  Az iszlám terrorizmus veszélyeire való emlékeztetésként:


  
               

2012. október 5., péntek

               Erdély megritkult és kipusztult gerinces állatai

   Ezen értekezésemben Erdély azon gerinces állatfajainak szeretnék örök mementót állítani, melyek mára teljesen eltűntek vidékeinkről, vagy erősen megritkultak, így félő, hogy nemsokára őket is az eltűnt fajok között tarthatjuk nyilván.
  Mint Európa területének nagy részén, Erdélyben (ezen kifejezés alatt a jelenlegi értelemben vett Erdélyre hivatkozok, a Bánság és a Máramaros egy részével, valamint a Partiummal együtt) is a jelenlegi vadállomány csak árnyéka a régi faunának, mind változatosság, mind állomány szempontjából. Ennek okai a túlzott vadászat, a gátlástalan fakitermelés, folyóink esetében pedig a víz szennyezése és az oly gyakran alkalmazott faúsztatás. 
  Ma már igencsak meglepő a XIX. század legnagyobb vadász-írójának, Újfalvi Sándornak a művét olvasgatni: a nemes úr idejében még közönséges vadnak számított a nyírfajd a Kárpátok erdeiben, a farkas még nagy számban vadászható dúvad volt Erdély teljes területén, a hiúz legnagyobb állománya a Keleti-Kárpátok vonulatai mellett éppenséggel a kalotaszegi erdőkben élt. Ehhez képest ma már nyírfajdot csak elvétve látnak az erdészek is, a farkas felhúzódott a Kárpátok hegyvidékére, a hiúz pedig eltűnt a Kalotaszeg területéről, az erdők nagy részével együtt. 
  Mindazonáltal a Kárpátok vidéke rendelkezik napjainkra Európa legsokszínűbb faunájával, számos olyan állatfaj van, melynek itt található utolsó európai "mentsvára".
  Az őshonos halfajok közül a vízszennyezést és a folyómedrek faúsztatással való tönkretételét leginkább a lazacfélék sínylették meg, közülük is jelentős mértékben megritkult a pénzes pér és a dunai galóca. A pér-állományt szigorú természetvédelmi szabályzatokkal sikerült többé-kevésbé helyreállítani, a dunai galóca azonban még mindig súlyosan veszélyeztetett. Valaha Erdély folyóinak többségében megtalálható volt, különösen nagy állománya élt a Maros folyó felső szakaszán, ahol nevét őrzi Galócás (Gălăuţaş) település is. Mára csak a Tisza felső szakaszán, az Aranyos-Besztercében, Vasérben és a Visóban található meg. Horgászatát a törvény börtönbüntetés terhe mellett tiltja, időnként azonban a Környezetvédelmi Minisztérium névre szóló különleges engedélyével kifogható egyszerre egy példány.


    A szűkebb hazánk területének hüllőfajai közül teljes egészében eltűnt a rákosi vipera, más néven parlagi vipera, mely valaha a Pannon-alföld nagy részén, Bécs környékétől Temesvár vidékéig előfordult, valamint kisebb populációi éltek a Román Alföldön illetve Bulgária északi részén is. Mára élőhelyének, a nedves réteknek, lápoknak illetve gyepes területeknek a felszántása, gépi kaszálása és rendszeres vegyszerezése, valamint természetesen a tudatos irtásának köszönhetően (holott mérgének hatása mindössze egy méh mérgének felel meg) az ausztriai, bulgáriai és romániai állományai teljesen eltűntek. Napjainkra Magyarország területén vadon már csak a Kiskunság területén található meg, az itteni populáció szigorú védelem alatt áll. 


    
     Erdély madárfaunája a XX. század folyamán szintén nagy változásokon esett át - természetesen negatív értelemben. Több őshonos faj is eltűnt a történelem süllyesztőjében, melyek korábban az itteni madárvilág meghatározó tényezői voltak.
    A Kárpátok magas hegyvonulatainak egyik legjelentősebb ragadozó madara - a szirti sas mellett - a szakállas saskeselyű volt. Alfred Brehm, a híres német természettudós, mikor az 1870-es években Erdélyben járt, Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös vendégeként, a szakállas saskeselyűt még viszonylag gyakori fajként írja le, melynek legjelentősebb állományai a Hagymás- illetve a Retyezát-hegységben élnek, az egyes példányok a párzási időszakot leszámítva kizárólag magányosan, egy - egy nagy kiterjedésű revíren, melyet ádázan véd fajtársaival szemben. 
   A saskeselyű kipusztulását a szabályozatlan magashegyi legeltetés, valamint főként a pásztorok által farkasoknak kitett mérgezett húsok okozták, melyet a saskeselyű - elsősorban dögevő lévén - az ordasok helyett felszedegetett. Utolsó példányai a Retyezát-hegységből tűntek el, a XX. század elején. Újratelepítésére - a Balkán-hegység területéről - gondoskodni kéne, mivel fontos szerepe volt a magas hegységek ökológiai rendszerében.

   Valaha a Kárpát-medence alföldjeinek és alacsonyabb hegyvidékeinek állandó lakói voltak a barátkeselyű illetve a fakókeselyű. Alfred Brehm 1878-ban a Duna középső szakaszának vidékén, Ferenc Ferdinánd társaságában vadászgatva még mindkét példánnyal találkozott. Mára teljesen eltűntek, csak rendkívül ritka kóborlóként jelenik meg egy - egy példány Magyarország déli területein, melyek a Balkán-félsziget hegyvidékeiről érkeznek. A tágabb értelemben vett Erdélyben a Bánság alföldi és alacsony hegyvidéki területein élt mindkét fajnak jelentősebb állománya.

fakókeselyű
barátkeselyű










    Az erdélyi fenyvesek jellegzetes madarai közé tartozott valaha a nyírfajd. A Keleti- és Déli-Kárpátok magasabb hegyvidékeiben volt honos, leginkább a boróka-cserjékben gazdag erdőkben, de éger- és -mint neve is mutatja- nyírfás területeken is előszeretettel fészkelt.
   Rokonával a siketfajddal együtt a vadászat tárgyát képezte, azonban a siketfajddal ellentétben idővel erősen megritkult. A XX. század közepére a Kárpátok romániai szakaszának nagy részéről eltűnt, kis állománya mára csak a Radnai-havasokban maradt fenn, illetve néha az erdészek felfedezni vélik jelenlétét a Háromszéki-havasokban, azonban élőhelyének állandó háborgatása miatt félő, hogy teljesen eltűnik erdeinkből. 

    A Kárpát-medence és egész Európa egyik legnagyobb röpképes madárfaja a nagy túzok. Valaha Portugáliától Kelet-Kínáig nagy és összefüggő populációja élt, mára azonban Európa szerte erősen megritkult, egyes vidékekről teljesen el is tűnt. 
   Erdélyben a nagy túzok és mellette kisebb termetű rokona, a reznektúzok fordult elő. A reznektúzok kizárólag a Partium és Bánság alföldi területeit népesítette be, míg nagyobb rokonának az alföldi térség mellett - még a XIX. század közepén is - élt egy elszigetelt állománya az Erdélyi-medencében, az ún. Keresztesmezőn, Torda vidékén. A XX. század elejére mindkét faj teljesen eltűnt, köszönhetően a gátlástalan vadászatnak. Egykorú források szerint a hideg, őszi esős idő alatt, mikor a túzokok átázott tollaik miatt képtelenek voltak a repülésre, a falvak lakosai kutyákkal összeterelték, majd botokkal agyonverték őket. Napjainkban néha egy-egy túzok kóborlóként feltűnik Nagyszalonta vidékén a szomszédos Békés megyéből, de rendszerint az orvvadászok áldozata lesz.

Nagy túzok

     Valaha a Kárpát-medence tavainak és folyóinak vidékén megszokott látvány volt a V alakban repülő darvak látványa, sőt a történelmi Magyarország egyes vidékein megszokott volt a szelíd, háznál tartott darvakkal való találkozás, a legények pedig kócsag- vagy darutollal díszítették kalapjaikat. Mára a vadászatnak és fészekaljainak rendszeres elpusztítása miatt a daru is eltűnt őshonos madárfaunánkból, csak az őszi vonuláskor jelenik meg nálunk. Hozzánk legközelebb fészkelő populációja a Duna-deltában található.


    A túlzott vadászatot leginkább egyes emlősfajok sínylették meg, melyek közül néhánynak, pl. a farkasnak és hiúznak, a vadászatát szigorú természetvédelmi szabályokkal kellett szabályozni, hogy megmeneküljenek a kihalástól. Néhány emlősfaj esetében azonban ezen szabályok hiánya vagy megkésése a kipusztulást vonta maga után. 
   Napjainkra az európai nyérc vált a menyétfélék családjának legveszélyeztetettebb fajává, holott még a XX. század elején nagy számban előfordult Európa területének nagy részén, Dél-Európát, Skandináviát és a Brit-szigeteket kivéve. Az összes erdélyi folyóban is megtalálható volt, legnagyobb számban a Maros felső folyásának erdő-menti vidékein élt, főként a Maroshévíz - Déda szorosban. Eltűnését a bundájáért való vadászat okozta, környékünkön jelentősebb állománya csak a Duna-Deltában maradt fenn. A Természetvédelmi Világszövetség vörös listáján a fokozottan veszélyeztetett állatfajok közt tartják számon.


    A havasi marmota az Alpok és a Kárpátok magas hegyvidékeinek lakója már a pleisztocén kezdete óta. A vadászat és a magashegyi legeltetés következtében azonban a XX. század elejére a Szörényi-havasok kivételével teljesen kipusztult a Kárpátokból, a természetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően viszont az Alpokból hozott példányokat ismét sikerült meghonosítani a Keleti-Kárpátok egy részén illetve a Retyezát- és Királykő-hegységben. Mára állománya szépen növekedik, a faj fennmaradásának biztosítása végett azonban célszerű lenne kijelölt vidékeken a legeltetés megtiltása. 


       A hód szintén őshonos volt egykor vidékünkön, egykori jelenlétét őrzi a helynevek egész garmadája a Kárpát-medence területén, köztük Erdélyben a Maros-menti Gyergyóhodos, vagy a Berettyó-menti Jákóhodos. Az intenzív vadászat miatt (főként bőrét használták fel, de rendszeresen fogyasztották húsát is) azonban a 19. század közepére teljesen kipusztult. Legújabban, 2004-től kezdetét vette egy, a visszatelepítését célzó természeti program, melynek során a Vargyas-patakba, illetve a Feketeügy folyóba és az Olt folyó felső szakaszára telepítettek néhány példányt, a telepítés sikeresnek bizonyult, állománya jelenleg növekedőben van, e sorok írója is horgásztúrái során gyakran találkozott hóddal vagy akadt hód nyomára az Olt Csíkszereda és Tusnádfürdő közti szakaszán. Remélhetőleg a telepítési programot továbbra is folytatni fogják és Erdély többi folyója is ismét gazdagabb lesz ezen állatfajjal.


   
    Eurázsia területének jelentős részét benépesítette valaha a bölény. Vadászatát különösen nagy becsben tartották, királyi és főúri vadászatokon űzték, elejtője otthonát bőréből készült terítőkkel, szőnyegekkel díszítette, deszkára szegezett koponyája trófeaként szolgált. A túlzott vadászat azonban a bölényt is megritkította, a 18. századra Kelet-Európába és a Kaukázusba szorult vissza. Elsőként a kárpátokban élő bölény-alfaj, a kárpáti bölény halt ki, az utolsó magyarországi példányát 1762-ben lőtték a Borgói-havasok Plai nevű magaslatán, míg az 1790-ben utolsó Lengyelországban kilőtt bölénnyel végleg eltűnt ez az alfaj. A kaukázusi bölényt 1927-ben pusztították ki végleg, jelenleg csak a harmadik alfaj, a síkvidéki erdei bölény él kis számban Lengyelország és Fehéroroszország néhány, még nagyrészt érintetlen erdejében, de a XX. században telepítettek bölényeket Litvániába, Oroszországba, Ukrajnába és Szlovákiába is. Visszatelepítésével kísérleteztek Erdélyben is, jelenleg néhány Lengyelországból hozott példány él a Görgényszentimre és Hátszeg vidéki vadasparkokban. 

   A sort a magas hegyvidékek emblematikus állatfajával, a kőszáli kecskével szeretném zárni. Európában két kőszáli kecske alfaj él, a spanyol kőszáli kecske főként a Pireneusokat népesíti be, míg az alpesi kőszáli kecske jelenleg kizárólag az Alpokban él, de valaha a Kárpátok teljes vonulatán is megtalálható volt. A túlzott vadászat azonban itt is megtette hatását, a kőszáli kecske ugyanis a tehetősebb főurak kedves vadászzsákmánya volt, de a magashegyi pásztorok és a hegyvidéki falvak lakosai is rendszerint csapázták húsáért. Alfred Brehm a 19. század végén még lőtt egy példányt - valószínűleg egyet az utolsók közül - de a XX. század elejére már nyoma sem volt a Kárpátok bércein. 
  A kőszáli kecske fennmaradása az Alpokban is csak az erőteljes természetvédelmi összefogásnak volt köszönhető: a vadászat szigorú szabályozásának és az olyan védett területek mint pl. a Gran Paradiso nemzeti park létrehozásának köszönhetően mára állománya helyreállt. A román környezetvédelmi szervezetek is tervezték visszatelepítését a Déli-Kárpátok hegyvidékeire, a Fogarasi-havasokba illetve a Retyezát-, Páring- és Bucegi-hegységbe, erre azonban még nem került sor.


   A fenti állatfajoknak kipusztulása vagy megritkulása pótolhatatlan vagy csak nehezen pótolható veszteséget jelent az erdélyi fauna számára. A múlt hibáit azonban már nem lehet helyrehozni, viszont tanulnunk kell belőle és tennünk azért, hogy semelyik helyi állatfaj ne jusson az utolsó kárpáti bőlény vagykőszáli kecske sorsára.


  















2012. február 5., vasárnap

                                        Szíriai felkelés  
            harc a szabadságért vagy hidegháborús konfliktus?


   Bizonyára már mindenki hallott a napjainkban nagy lelkesedéssel zajló szíriai felkelésről Bassár el-Aszad elnök rezsimje ellen; a kormány nevében elkövetett vérengzésekről, a hazájukért bátran meghaló forradalmárokról és a folyamatosan, nem minden belső konfliktustól mentes, szerveződő ellenzéki mozgalomról. Az azonban már nem annyira világos a kívülálló szemlélő számára, hogy minek köszönhető ez a - már több mint ötezer ember életét követelő - mészárlás.
   A hivatalos verzió szerint a szíriai nép az elnyomó rezsim ellen fogott fegyvert, amely - mint az arab országok többségében lenni szokott - egy vallási kisebbségként (alavita) irányít egy többségében szunnita társadalmat. Ezen kívül kétségtelen nagy szerepet játszottak a felkelés kitörésében a gazdasági és politikai okok: a növekvő munkanélküliség és a hatalmon levő Baasz Párt autoritárius országvezetési stílusa.
    A szíriai tüntetések előzményei közül kétségtelenül a legfontosabb a 2010 decemberében kitört tunéziai felkelés, melynek során a nép lemondatta és elűzte Zín el-Abdín ben Ali elnököt. Ezt követte az algériai, egyiptomi, líbiai, jordániai , bahreini, ománi és jemeni kormányellenes mozgalom, melyek szintén több - kevesebb sikerrel vették fel a harcot az országaikat irányító politikai elittel. A sorból azonban elég erősen kilóg Szíria: amikor az itteni ellenzék február 4-én meghirdette az ún. "Harag Napját", az utcákon senki sem jelent meg; sőt még az ellenzék vezetői is kijelentették, hogy nem az elnök személyével szemben van kifogásuk, csupán a korrupció és a már több mint 40 éve érvényben levő rendkívüli állapot ellen tiltakoznak, mely lehetőséget teremt a hatalommal való visszaélésekre. Aszad elnök erre válaszul reformokat helyezett kilátásba és úgy tűnt minden rendben lesz, Szíriát el fogja kerülni az Arab Tavaszként emlegetett vérontás. Az ellenzéki mozgalmak azonban nem szűntek meg, egymást követték a lázongásra való felszólítások a szervezetek Facebook és Twitter oldalain. Március 6-án végül megtörtént minek történnie kellett; a dél-szíriai Deraa városában a rendőrség letartóztatott néhány gyermeket, akik rendszerellenes graffitikkel rajzolták tele néhány épület falát. Válaszul tiltakozások kezdődtek mire a rendfenntartók a tömegbe lőttek és már meg is volt az első négy halott. Ezt követően a zavargások villámgyorsan terjedtek szét az egész országban és már állt is a bál.
    Bizonyára nem én vagyok az egyetlen aki számára ennek az egész tüntetésnek a kitörése mesterségesnek, erőltetettnek tűnik; mintha külföldről irányították volna és valakinek/valakiknek érdekük lenne Aszad rezsimjének mielőbbi eltakarítása az útból.
    Ha jobban megvizsgáljuk az ország diplomáciai viszonyait, mindjárt fel is állíthatjuk a szíriai rezsim támogatóinak és ellenzőinek táborát. Aszad oldalán egyértelműen felsorakozik Irán, Oroszország és Kína. A másik oldalon pedig Izrael, akinek - mint tudjuk - feltétlen támogatója az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió tagállamainak többsége. Ha jobban belegondolunk a jelenlegi rezsim megdöntésének kulcsfontosságú szerepe lehet mind az USA, mind Izrael terveiben, mely még akkor is megéri ha az kockázatokkal jár együtt. Izrael, amennyiben egy számára megfelelő kormányzat kerülne hatalomra, biztosíthatná saját maga számára a Golán-fennsík birtoklását, melyet Szíria 1967 óta követel vissza, az USA pedig két legyet üthetne egy csapásra: megszabadulhatna Oroszország egyetlen komoly térségbeli szövetségesétől (ezzel persze még inkább növekedne saját befolyása, mint A. G. Frank gazdaságtörténész  mondta: "Egy nagyhatalom gyengülése egy másik erősödését idézi elő"), másrészt pedig végezhetne az egyetlen, Iránnal nyíltan szövetséges országgal. Ez utóbbinak különös jelentősége lehet a - minden jel szerint - küszöbönálló iráni háborúban, mivel nem kell majd attól tartani, hogy míg az USA és a vele szövetséges haderők Iránban háborúznak, az értékes izraeli haderőt elvonja az Irán elleni háborútól egy jókor végrehajtott szíriai támadás.
    Ugyanakkor viszont Oroszország és Irán is érzi, hogy Aszad rezsimjének bukása csakis őket hozná nehéz helyzetbe, ennek megfelelően cselekednek is: ha hinni lehet a Szíriából kiszivárgó híreknek a Szabad Szíriai Hadsereg felkelő alakulatai Homsz városában elfogták az iráni Forradalmi Gárda Al-Kuds nevű különítményének néhány tagját, míg Oroszország és a vele huzamosabb ideje kooperatív Kína rendre megvétózgatja az ENSZ BT elé kerülő, szíriai rezsim ellen irányuló tervezeteket, dacolva akár azzal is, hogy emiatt jelentős mértékben romlik nemzetközi megítélésük, sőt a nyugati államok verbális támadásai ellenére egy lőszert szállító orosz hadihajó minden akadály nélkül eljutott a szíriai Tartúsz kikötőjébe, majd az oroszok belementek egy fegyvervásárba, melynek során 32 db Jak-130-as vadászgépet juttattak Szíriának. Engem ez valahogy Koreára (1950 - 1953), Vietnámra (1959 - 1975) és Afganisztánra (1979 - 1989) emlékeztet, csak itt a háborút nem egyik vagy másik fél vívja meg, hanem "országon belül marad", polgárháború formájában. Így a legkényelmesebb megoldás.
    Ha az erkölcsi alapokat vesszük szemügyre, az Aszad-rezsim elvesztette jogát hatalma fenntartására, mióta először a tömegbe lövetett, még ha ez egy kiprovokált gesztus volt is. Viszont vajon annyira biztos, hogy egy teljesen új rendszer hatalomra segítése tényleg a legjobb megoldás?  Ez egyelőre a jövő kérdése, de bízzunk benne, hogy míg a hidegháborút idéző diplomáciai csatározások teljes gőzzel folynak, sikerül megoldást találni a vérontás mielőbbi befejezésére.
Tüntetők Hamá város főterén