Egy újabb Afganisztán vagy egy újabb Szomália?
Már több mint két éve tombol Szíriában a polgárháború, mely egyértelműen a modern Szíria történetének legnagyobb válsága. 2011 tavaszán még senki sem gondolta volna, hogy az események ennyire radikalizálódnak és hogy a kezdetben kizárólag tömegtüntetések szintjén álló konfliktus egy totális polgárháborúvá fejlődik. A harcoknak azóta legalább 80 000 áldozata van, illetve több mint 1,5 millióan hagyták el az országot (a menekültek száma pedig egyre növekszik). Szíriából egymás után érkeznek a hírek a kormányerők által elkövetett atrocitásokról, sokkal nyugtalanítóbb azonban, hogy a Nyugat által támogatott lázadók atrocitásairól készült bizonyítékok is elárasztják az internetet. A Youtube videómegosztó portálon egymás után jelennek meg videók a "frontvonalak" mögül, melyeken lázadókat láthatunk amint éppen civileket lőnek agyon minden különösebb indok nélkül, vagy amint elfogott katonákat végeznek ki, szó szerint szitává lőve őket, majd holttesteiket különféle módon meggyalázzák. Az eddigi legundorítóbb videó azonban szintén a lázadókhoz - ráadásul az egyik parancsnokukhoz! - kötődik, melyen az illető parancsnokot láthatjuk amint éppen kivágja egy katona szívét, majd beleharap, ezt követően pedig Aszad katonáit fenyegeti (Az alábbi videó meglehetősen gyomorforgató, ezért megtekintését csak erős idegzetűeknek ajánlom!)
Meglepő azonban, hogy a nyugatiak mindezek ellenére ártalmatlan szabadságharcosokként tekintenek az SZSZH-ra és csatlósaira, holott már nagyon régen világossá vált, hogy a lázadók esetleges győzelme Szíria számára egy valóságos katasztrófát fog jelenteni. Félreértés ne essék, én nem idealizálom az Aszad-rezsimet; Háfez és Bassár el-Aszad uralma alatt Szíria valóban egy diktatúra volt (habár Bassár uralma kezdetén megpróbálkozott egy reformkísérlettel, ezt azonban az őt körülvevő, Háfez el-Aszad uralma alatt "edződött" keményvonalas politikai réteg - főként a saját öccse, Maher - hatására kénytelen volt idejekorán befejezni), az államhatalom nem tartotta maradéktalanul tiszteletben az emberi jogokat, (gondoljunk itt például a rendkívüli állapotot elrendelő törvényre, melynek ürügyével ítélet nélkül bebörtönözhették a rendszer kritikusait), azt azonban nem lehet az Aszad-rezsimnek felróni, hogy diszkriminálta volna az alaviták javára az országban élő többi vallási közösséget (A két Aszad alatti szíriai kormányoknak több keresztény és szunnita minisztere is volt). A jelenlegi lázadó "csoportosulás" azonban alig két éves tevékenysége alatt máris beírta a nevét Szíria történelmébe az alaviták és keresztények ellen elkövetett atrocításokkal. Azt is érdemes negemlíteni, hogy a kormány a szíriai hadseregnek felrótt atrocitásokat rendszerint igyekszik a lázadókra "háritani". Részben talán nem alaptalanul: 2012. december 12-én egy Hamá melletti faluban ismeretlen körülmények között életét vesztette 150 polgári személy. A nyugati sajtó és a lázadók is természetesen egyértelműen a kormánypárti Sabiha miliciát hibáztatják a mészárlásért, az esetnek azonban van egy kirívó szépséghibája; az áldozatok mind az alavita felekezethez tartoztak, tehát Aszad elnök legjelentősebb "támogatói köréhez". Ez természetesen felveti a kérdést, hogy az Aszad rezsim "személyi" miliciájának milyen oka lett volna rá, hogy a rezsim legerősebb támaszának számító síita közösséget maga ellen fordítsa egy ehhez hasonló mésszárlással? A helyzetet tovább bonyolítja, hogy röviddel az eset után egy Alex Thomson nevű brit újságíró szemtanúkra hivatkozva állította, hogy a mészárlás valójában a lázadók műve. Természetesen a Thomson által gyűjtött bizonyítékokat egy brit lap sem hozta nyilvánosságra.
Ezzel el is érkeztünk a konfliktus egyik legérdekesebb aspektusához, a nyugati államok polgárháborúban betöltött szerepéhez. Véleményem szerint már teljes nyugodtsággal kijelenthetjük, hogy Szíria területén egy indirekt háború, "proxy war" zajlik, melyben a szembenálló feleket két különböző hatalmi csoportosulás támogatja, a lázadók és a hadsereg összecsapásai pedig egyúttal ennek a két hatalmi tömbnek az - elsősorban ideológiai - összecsapásait is jelentik. Szíria oldalán Oroszország és Irán sorakozik fel, valamint nem hivatalosan Irak, amelynek politikai vezetése azonban mindenben igyekszik nyugati szomszédját segíteni, hatalma megőrzésében (amennyiben belegondolunk, ez természetes: Irakban a 2003-as amerikai invázió óta egy síita kormányzat került hatalomra, amely ellen az addig uralmat gyakorló szunniták "dzsihádot" hirdettek. Az iraki lázadók legfontosabb bázisának a nyugat-iraki Anbár kormányzóság számít, mely Szíriával határos. Amennyiben Szíriában egy szunnita kormányzat kerül hatalomra, az iraki kormány joggal tarthat attól, hogy az segítséget fog nyújtani iraki hittestvérei "megsegítésére".). Ezenkívül a kormány oldalán fegyveresen is részt vesz a harcokban a - szintén sÍita - libanoni Hezbollah milícia.
A másik oldal első számú támogatói Törökország és a szunnita Katar illetve Szaúd-Arábia, de Nagy-Britannia és Franciaország is kiveszi a részét a lázadók pénzeléséből, sőt az Amerikai Egyesült Államok is a lázadók oldalán sorakozik fel, ami elsősorban annak köszönhető, hogy Aszad Irán legfőbb szövetségese és hagyományosan oroszbarát politikát folytat. Az USA-ban mindkettő főbűnnek számít.
A legfőbb gond azonban az, hogy a lázadók oldalán sorakozik fel az iszlám-terrorista világ szinte teljes palettája (Al-Kaida&company), sőt a lázadók "ernyőszervezetének", az SZSZH-nak a legelitebb és legharcedzettebb rétege, az Al-Nuszra Front hivatalosan is megerősítette kötődését Ajman az-Zavahiri szervezetéhez, mindemellett legfőbb ellenségének - Aszad után - Izraelt és az Egyesült Államokat nyilvánítva. Az iszlamisták jelenléte már 2011 decemberében nyilvánvalóvá vált, mikor sor került az első pokolgépes robbantásokra Damaszkuszban, de a nagyon nehéz felfogásúaknak is feltűnhetett, amikor 2012 nyarán az északi Idlib tartomány számos lázadók által elfoglalt településének épületein megjelent a dzsihád "szent" fekete lobogója. Ennek ellenére a nyugatiak - mint ha mi sem történt volna - folytatták a lázadók támogatását.
Pedig az Egyesült Államoknak akár deja vu-ja is lehetne: 1979. december 27-én a Szovjetunió inváziót indított Afganisztán ellen, a szerveződő ellenállási mozgalom harcosainak, az ún. mudzsahedineknek pedig az Egyesült Államok támogatást nyújtott fegyverszállítások révén. A mudzsahedinek elérték a szovjet csapatok kivonását, egy részük azonban a háború alatt kapott fegyvereket és pénzt Amerika ellen fordította. Gyakorlatilag tehát az Al-Kaida alapjait az Egyesült Államok tette le.
A szíriai események azonban azt mutatják, hogy az Egyesült Államok nem vonta le a múlt tanulságait, vagy csak Barack Obama hűségesen támogatja európai szövetségeseit, Nagy-Britanniát és Franciaországot, amelyek közül mellesleg az utóbbi a "terrorizmus elleni harc" jegyében egyszerre harcol a mali iszlamisták ellen és támogatja a szíriai iszlamistákat.
Sajnálatos azonban, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok hármas propagandája elérte a Szíria elleni fegyverembargó megszüntetését az EU részéről, habár a tagállamok egy jelentős része továbbra is fenntartotta volna. .
Kérdéses azonban, hogy a nyugat megelégszik-e a lázadók felfegyverzésével, vagy többet is akar majd? A közelmúltban egyre inkább megszaporodtak egy külföldi intervenció tervezésére utaló előjelek. A brit és francia sajtó már hónapok óta igyekszik bizonyítékokat keresni a kormány által elkövetett vegyi fegyver támadásokra, illetve talált is. Aszad azonban a konfliktus során több ízben is kijelentette, hogy a szíriai kormány "soha, semmilyen körülmények között" nem fog vegyi fegyvert bevetni. Nos, amennyiben figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államok egyenesen katonai intervencióval fenyegette meg Aszadot a vegyi fegyver használata esetére, nehezen elképzelhető, hogy a szíriai rezsim "rezgetné a pofonfát", tekintve, hogy egy nyugati intervenció teljes bizonyossággal a véget hozná el számára (tehát nem erkölcsi megfontolásokból, az tény). Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés: mi van ha a vegyi fegyver támadások a lázadókhoz, vagy esetleg egy harmadik félhez (pl. Törökországhoz) fűződnek? (ez utóbbit talán alá támaszthatná az a tény is, hogy a szaringáz támadások kizárólag az ország északi, Törökországhoz közel fekvő néhány településén történtek). Egy közelgő nyugati intervencióra utalhat az a tény is, hogy az Egyesült Államok a közelmúltban Patriot légvédelmi rendszert telepített Törökország szíriai határvidékére, majd idén májusban Jordánia szíriai határvidékére is. A Patriot-rendszer amellett, hogy rakéta elhárításra kitűnő, egy esetleges repüléstilalmi zóna kikényszerítésére is ideális, amely - a 2011-es líbiai példából kiindulva - teljesen esélytelenné tenné Aszad rezsimét a túlélésre, szétzilálva a szíriai hadsereget.
A Patriot rendszer egyik ütege a törökországi Gaziantep város mellett
Az egyetlen akadálya az intervenciónak Oroszország szembenállása, amely valószínűleg a "végsőkig" kitartana Aszad mellett. Erre a legjobb példa, hogy a Patriot rendszer telepítésére válaszul az oroszok a saját S-300-as légvédelmi rendszerük telepítését kezdték meg Szíria területére.
Az mindenestere már bebizonyosodott, hogy a konfliktus katonailag a közeljövőben nem lesz megoldható (hiába foglaltak el a lázadók jelentős területeket Szíria északi részén és a Golán-fennsík környékén, 2013 júniusának elejére a hadsereg visszafoglalta tőlük a stratégiai fontosságú Kuszairt, melynek révén megnyílt az út Homsz lázadók által ellenőrzött területei fele, illetve ismét megjelentek a szíriai katonák a Golán-fennsík szomszédságában található Kunejtíra kormányzóság több településén, ahonnan még 2012 decemberében kénytelenek voltak kivonni csapataikat. Egyszóval a szíriai hadsereg a közelmúltban megmutatta, hogy még koránt sincs leverve), így éppen ideje lenne, hogy a szíriai kérdésben szembenálló hatalmak megpróbáljanak politikai kompromisszummal megoldást találni a válságra (bár 80 000 halálos áldozat után ez meglehetősen nehéz, de korántsem megoldhatatlan feladat).
Amennyiben viszont a konfliktus a jelenlegi formában halad tovább és a lázadók győzelmével ér véget, az az általunk ismert Szíria végét jelentené. A polgárháború korántsem érne véget, csak átalakulna. Az eddig is csak tessék - lássék módon együtt harcoló lázadócsoportosulások valószínűleg egymás ellen fordulnának, ez pedig jó lehetőséget adna az Al-Nuszra Fronthoz hasonló iszlamista alakulatoknak a hatalom megragadására (gondoljunk arra, hogy Afganisztánban a tálibok szintén egy polgárháborút követően kerültek hatalomra, vagy a 2012 nyarán Észak-Maliban hatalomrajutó Anszar Dín is a tuareg lázadók és a mali kormány közti háborút használta ki). Egy ehhez hasonló esemény egyenes úton vezetne az USA és a NATO egy újabb háborújához, ezúttal azonban Szíria területén.
Az ország azonban a lázadók győzelmével politikailag is szétesne (akárcsak Szomália). A Nyugat-Szíriában (Latakia és Tartúsz kormányzóságok területén) élő alavita kisebbség valószínűleg megpróbálná függetleníteni magát a szunnita központi hatalomtól, ehhez pedig valószínűleg Oroszország támogatását is elnyerné (az oroszok számára ez egy lehetőség lehetne a tartúszi tengerészeti támaszpont megtartására). Északon pedig a kurdok hoznának létre egy autonóm területet (hivatalosan, mivel gyakorlatilag már 2012 ősze óta létezik), ezzel folyamatos harcra kényszerülve az arab fegyveres alakulatok ellen (az is kérdéses, hogy egy Iraki Kurdisztán létrejötte után Törökország mennyire tűrné tétlenül egy Szíriai Kurdisztán létrejöttét). Egyszóval ebben az esetben a jövő Szíriájára politikai destabilizáció lenne jellemző, amely a teljes közel-keleti térségre hatással lenne (Irakot és Libanont egyértelműen negatívan befolyásolná, de félő, hogy a harcok ismét átterjednének Törökország kurd lakta területeire is és a Golán-fennsík birtoklása miatt Izrael is belesodródna a konfliktusba). A szíriai helyzet igazi vesztesei azonban az országban élő keresztények lesznek, az ő esetükben sajnos az iraki példa ismétlődött meg, két tűz közé kerültek. A szíriai keresztény közösség felszámolása súlyos veszteséget jelent mind kulturális, mind történelmi szempontból az emberiség számára, tekintve, hogy ezáltal a világ legrégebbi és legegyedibb keresztény közössége szűnik meg létezni.
Reménykedjünk azonban, hogy a közeljövőben sikerül megoldást találni a konfliktus rendezésére, tekintve, hogy az ország jövője múlik ezen. Mindazonáltal reménykedjünk, hogy nem kell hamarosan - kissé aktualizálva - Herakleiosz bizánci császár szavaival éljünk: "Isten veled, Szíria!"
